Menjünk a következő
fejezetre (bevezetés)
I - prolÓguS
Montaigne körülbelül négyszáz éve halott. Ha
feltesszük, hogy a halállal eltűnik az idő, Mert a hosszú és a rövid nem lehet mértéke
annak, ami már nincs (esszék I.-19.), elfogadhatjuk, hogy tegnap vagy az imént halt meg, ugyanúgy, mint
Karinthy Frigyes. És én hamarosan
kortársuk leszek az időtlenségben.
Kettőjük között, mint két jó barát között elképzelek egy párbeszédet. Jó
barátok, hiszen mindaz, amit elárultak önmagukról, meglátásaikról, oly
közelinek, annyira kiegészítőnek tűnik, hogy írásaikkal szinte
párbeszédet folytatnak, válaszolnak egymásnak. Montaigne többnyire komoly és
közvetlen hangon beszél magáról, a világról, a társadalomról, az emberről,
Karinthy inkább iróniával kezeli ugyanazokat a témákat, miközben sohasem derül
ki biztosan, csak önmagáról vagy csak másokról beszél-e, vagy mind a
kettőről egyszerre, vagy esetleg egészen másról, amit az olvasónak
kell kihámoznia. Szerény közvetítő kívánok lenni közöttük
valószínűleg, mert mindkettőjükkel mély szellemi közösséget érzek.
Ugyanakkor félelmetes dolog e két óriással szembenézni, Hozzámérni
zsenialitásukat a magam gyengéivel, tudatlanságával. A múlt két nagy
gondolkozója előtt állok; az én egyetlen ambícióm az, hogy közelebb hozzam
őket hozzánk, de vajon képes
leszek-e rá?
A mi életünk ideje is elmúlt. Mi maradt meg
Montaigne társadalmából, mi maradt meg annak az időnek az európai gondolkodásmódjából,
amikor Cervantes, Shakespeare és Montaigne írt, és mi változott meg?
Lényeges-e, ami megváltozott? Teljesen más lett-e a társadalom? Erre a kérdésre
gyakori az igen válasz. Lényegében
változott-e meg az ember, csak felületesen nem, vagy ugyanaz maradt-e, csak
felszínesen más? Általában a második hipotézis az elterjedtebb: az ember
lényegében változatlan maradt. Lehetséges. Ám az ember egyszerre biológiai és
társadalmi lény, az ember formálja a társadalmat, és a társadalom alakítja az
embert; a társadalom változásai az embert is továbbalakítják; a biológia
természetszerűleg fejlődik, az ember a múltban nem volt kivétel ez
alól a szabály alól, kivétellé válhat-e ma? Avagy nem érzékelnénk a túl lassú
változásokat? Én megelőlegezném például a következőt: úgy képzelem,
hogy a demokratikus társadalmakban szerencsére eláltalánosodó „erkölcsi érzék”
időben alakuló, fejlődő biológiai előny. Az emberi ész „magába olvasztott” egy
kényszerűséget, szükségét érezte a valószínűleg az ókorban
előtűnt és a tízparancsolatban megfogalmazott erkölcsi szabályok
tiszteletben tartásának, s az ezzel az „előnnyel” rendelkeztek emberi
társadalmak sikeresebben fennmaradtak. Az olvasóra bízom a kérdés
eldöntését.
Az egymást követő fejezetekben Montaigne és
Karinthy álláspontját, véleményét fogjuk felvonultatni, szembeállítani.
Képzeljük úgy, mintha írásaikon keresztül társalognának vagy épen vitába
szállnának egymással; Hypertext linkek segítenek az idézeteket visszahelyezni a
megfelelő szövegkörnyezetbe.
Hieronymus Bosch festményrészletei illusztrálják a
beszélgető felek állításait. (Egy újabb link segítségével a festmény
egészére is rátalálunk.)
A festmények és a szövegek ugyanazokra a témakörökre
reagálnak, sokszor iróniával, elhatárolódással, időnként kiegészítik
egymást, néha ellentmondanak egymásnak – ahogy a véletlen helyzetek
megkívánják. Menjünk a következő fejezetre (bevezetés)
(A Montaigne idézetek
magyarul a pécsi Jelenkor kiadó-es kiadásából
valók, Bajcsa András és Csordás
Gábor fordításában.)